Tasmán túránk - Ötödik nap délelőtt

Cradle Mountain.

Nem lepődtem volna meg, ha az ablakon kinézve hóesést látok - de nem. Annyira azért nem volt hideg, még ha én úgy is éreztem. A hotel és a szoba igazán kellemes meleg volt (meglepő ez nekem, aki a sydney-i télhez "szokott"), de kint már rohantam a pár lépésre parkoló autóhoz.

Nem igyekeztünk a kijelentkezéssel - volt egy kis probléma az internet kapcsolattal, ezért cserébe nem ragaszkodtak a 10 órához -, hanem egyenesen a Nemzeti Park felé vettük az irányt. A recepciós szerint fél óránként megy az idegenvezetős busz a külső parkolóból a parkba, ahol csak limitált a férőhely, így nem biztos, hogy autóval is be tudnánk hajtani - ez enyhén téves információnak bizonyult. Van ugyan busz fél óránként, de az nem idegenvezetős. Az idegenvezetős csak kétszer van egy nap és az első 10.30-kor indul. (Lehet, hogy a recepciós is Sydneyből jött???). Mivel volt majdnem egy óránk a buszig, mégis tettünk egy próbát, hátha be tudunk hajtani a park területére (a bejáratnál sorompó van, és ha a benti parkoló megtelt, már nem lehet behajtani): valószínűleg a korai órának köszönhetően minden további nélkül sikerrel is jártunk. Egy kis elhagyatott faháznál meg is álltunk, de én ki sem szálltam, mert esett is az eső és fáztam is. Párom és Zsebi azonban "gyorsan" felfedezte a környéket és azzal jöttek vissza, hogy valami csodálatos tündérországban jártak! Azonban itt volt az idő, hogy visszamenjünk a buszhoz, így a csodát - akkor - csak a videokamerán keresztül néztem meg.

A buszon igen alacsony volt a létszám: a sofőrön és egy idősebb házaspáron kívül csak mi vettünk részt a túrán. Nagyon nem bántuk meg, mert a sofőrünk nagyon tájékozott volt a parkot illetően és érdekes történetekkel szórakoztatott bennünket. Ezen túlmenően mindig felhívta a figyelmünket a különleges állatokra, madarakra, amiket nem is volt olyan könnyű észrevenni, mint pl. a Flame Robin (magyarul: tüzesbegyű cinegelégykapó, latinul: Petroica phoenicea), több fajta kenguru, illetve wallaby, de még szabadon kószáló wombatot is láttunk.

 Kép innen.

Első megállóhelyünk a Dove Lake (Gerle-tó) volt. Ha valaki erre jár, mindenképpen érdemes körbesétálni a tavat. Bár mi nem tettük meg (mondom, hogy hideg volt egy téli ruházat híján lévő várandós nőnek...!) a sétaút egyáltalán nem megerőltető: egyike a "60 tasmán nagyszerű gyalogút"-nak. Az egész táv röpke 2 óra alatt teljesíthető (6 km), különösebb emelkedők vagy lépcsők nélkül. Jó időben biztos körbementem volna. 

Ha a képeket megnézitek, a távoli magaslatokban még hólepte helyeket is látni. 

Következő megállónk az a kicsi ház volt, melyet reggel családom férfitagjai már megcsodáltak. Mostanra viszont elállt az eső és hétágra sütött a nap. Így már én is szívesen szálltam ki a buszból és örültem a lehetőségnek, hogy magam is megnézhetem "tündérországot".

A kis faház eredetijét Gustav és Kate Weindorfer építette 1912-ben, de az sajnos 1974-ben leégett. A jelenlegi építmény, mely az eredetivel megegyező technikával 1976-ban épült és ma Weindorferék életét bemutató kiállításnak ad otthont. 

Az épületnek neve is van: Waldheim, aminek jelentése "erdei otthon".

Ki is volt ez a Gustav Weindorfer, aki itt a hegyekben, az Isten háta mögött élt? Eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként Carinthiában született 1874. február 23-án. 26 évesen érkezett Melbournebe.  A tasmán származású Kate Cowle-lal a botanika iránti szenvedélyes érdeklődésük hozta össze, akit aztán 1906-ban feleségül is vett.

Gustav 1909. januárjában járt először a Cradle Mountainbe, ami egyből rabul ejtette. Úgy vélte, "valóságos Eldorado egy botanikus részére" és szülőföldjéhez, az osztrák Alpokhoz hasonlította. Egy év múlva feleségével visszatért és állítólag ekkor mondta: "Ennek a helynek Nemzeti Parknak kell lenni. Varázslatos, és az embereknek tudni kell róla és élvezni". 

A kijelentést tett követte: felépítettek egy turistáknak is alkalmas faházat és vásároltak néhány száz hektár földet. 1912. karácsonyára Waldheim is készen állt az első turistákra, egy nappalival, étkezővel és két hálószobával.

Rövidre fogva a szót (életéről többet itt), neki köszönhető, hogy a hely megmaradt eredeti szépségében, Nemzeti Parkká vált és ma bárki megcsodálhatja. Tényleg hálásak lehetünk neki.

Vízesés a Nemzeti Park bejáratánál

Mini kenguru (-fajta) a Waldheim melletti pataknál

Tasmán tyúk

Kenguru mama és bébi

Dove Lake

A Waldheim faház

 Az összes erdei kép a Waldheim körüli erdőből származik. A fák hihetetlen magasságig be vannak lepve különböző mohákkal és gombákkal. Ezt nevezte a férjem "tündérországnak". És valóban gyönyörű volt, mint valami mesebeli táj.

Ennyi történt hétfő délelőtt (a rengeteg fotó miatt ketté bontottam a bejegyzést).