2011. január 20., csütörtök

Szülés-történetem

Nos, ugyebár ott hagytam abba, hogy újabb ultrahangra kellett mennem, mert a babát kicsinek mérték.
Az ultrahangot még aznap elvégeztettem, a szülésznőhöz pedig egy hét múlva, vagyis múlt csütörtökön kellett visszamennem a leletekkel.
Csütörtökön a szülésznő megint keveset mért - pontosabban, még kevesebbet, mint egy héttel korábban...
Természetesen nem arról van szó, hogy a baba közben összement volna, de a feje lejjebb került (ezért is kellett "belső" UH-t csinálni, mert nagyon nehezen lehetett a fej körméretét lemérni), illetve ezzel együtt még mindig nem gyarapodott megfelelően.
A szülésznő telefonon konzultált egy orvossal, aki egyből be is rendelt a kórházba.

Nem örültem. Az egy dolog, hogy 20 perc késéssel lettem behívva az előre egyeztetett időponthoz képest (ez itt nem szokásos), de Zsebivel mi még nem is ebédeltünk, ő meg persze már nagyon éhes volt, és hát csütörtökönként szoktam a heti bevásárlást is intézni (ebéddel összekötve), szóval láthatóan borult a délutáni programom.
Na mindegy, nem volt mit tenni, az ember azért aggódik is, hogy mi ez a nagy hű-hó a hasméret körül, amikor az UH-n azt mondták, hogy bár pici a baba, minden rendben lévőnek tűnik.
Irány Manly, a fél órára lévő kórház.

Bent 30 percre monitorra tettek (két övet raktak a hasam köré érzékelőkkel), hogy megnézzék a baba szívverését, majd bejött egy orvos, aki előadta, hogy aggódnak a baba mérete miatt. Elmondta, hogy arra gyanakodnak, hogy mivel az első trimeszterben véreztem és emiatt veszélyeztetett lettem, elképzelhető, hogy a placenta nem tapadt meg megfelelően, ami most, az utolsó hónapban táplálási problémákat jelent a babának. Azt mondta, hogy a baba épp rendben lévőnek látszik, boldog odabent, de a helyzet bármikor megváltozhat, és ha odabent nem jut elég táplálékhoz, akkor sokkal jobb lenne neki, ha kint lenne, ahol tudunk neki segíteni.

Megoldásként tehát javasolta a szülés beindítást, amivel nekem erős fenntartásaim vannak és szerettem volna elkerülni. Az orvos erre második lehetőségként a nagyon sűrű monitorozást javasolta, ami számomra is elfogadható megoldást jelentett volna. Az egész kérdéskört végül egy újabb UH eredményétől tettük függővé, melynek elvégzésére meg is kaptam a beutalót másnap délelőttre azzal, hogy utána a lelettel együtt rögtön be kell mennem a kórházba.

Pénteken az UH előtt elmentem zuhanyozni, amikor azt tapasztaltam, hogy a testem "kezd tisztulni". Aki már szült, az kb. tudja, hogy ez alatt mit értek. Elmentem az UH-ra, ott azt mondták, hogy a véráramlat valamivel jobb, mint amilyen egy héttel korábban volt, bár a baba valóban elég kicsi (az egy héttel korábbi UH szerint a baba becsült súlya 2100 g +-15% volt).

Az UH után irány a kórház - épp csak menet közben megálltam otthon :) Mert szerettem volna, ha a férjem is velem van, csak úgy, erősítésként, meg ha én nem értek valamit, akkor legalább ő érti és fordítani tud nekem angolról angolra :), arról nem is szólva, hogy tud vigyázni Zsebire, miközben engem épp monitoroznak. Ez utóbbit elég nehéz megoldani egyedül, miközben te le vagy "kötözve" egy ágyhoz, a gyermeked meg épp a sterilizált cuccokat tartalmazó szekrény tartalmát vizsgálgatja...

A helyzet úgy alakult, hogy Zsebi szinte rögtön akkor elaludt, ahogy hazaérkeztünk, mire felkelt, dél volt, akkor meg még gyorsan megebédeltünk, és csak utána indultunk a kórházba. Míg Zsebi aludt, én rendbe vágtam a konyhát (mivel ugye épp a hálószoba felújítását végeztük a héten, ennek megfelelően minden elég kupis volt) és bepakoltam a kórházi táskába azokat az apróságokat, amik még hiányoztak, plusz írtam egy listát, mit kell betenni az utolsó pillanatban. Már csak a biztonság kedvéért :)

A kórházban megint monitorra tettek, közben megjegyeztem a reggel tapasztaltakat, amit megvizsgálva megállapították, hogy bizony elment a magzatvíz... sőt, ekkorra a méhszáj már 2-3 cm-re ki is tágult. Ehhez képest nekem semmilyen fájdalmam nem volt :)
Szóval az aznapra halasztott délutáni bevásárlásnak is lőttek, sőt a vasárnapi vendégeinket is le kellett mondanunk, mert persze hazamenetelről már szó sem lehetett, egy éjszakai vagy másnapi szülésről viszont annál inkább.
Férjem hazavitte Zsebit és megszervezte az aznap éjjeli felügyeletét (egy kedves barátunk jött át, aki elég jól ért a gyerekek nyelvén).

Nálam a fájások csak délután 5 óra körül indultak be, egyből 5 perces gyakorisággal. Éjjel 3-kor hívta fel a nővér a férjemet, hogy talán már érdemes bejönni, bár nem annyira a gyakoriság, mint inkább az erősség változott ekkorra. Párom kapott mellettem egy pótágyat és megpróbáltunk mindketten aludni.

Reggel 9-kor, a szokásos monitorozás után egy szülésznő megnézte az eredményeimet, majd azt mondta, hogy "na, akkor most bekötik a tűt és beindítják a szülést". Mi, mi, mi, miiiiii...??? De hát megy minden természetes úton, nem??? (Ekkorra a méhszáj 4 cm-re volt kitágulva).
Mint kiderült, ezt az utasítást hagyta előző nap a doktornő, csak nem a szülés beindítás kifejezést használta felénk, hanem hogy "kivesszük a babát"... A szülésznő beküldte az ügyeletes orvost, aki már elég érthetően és nyíltan fogalmazott:
Aggódnak a babáért, mert kicsi. Nem tudják miért, lehet, hogy csak nem jut elég táplálékhoz, lehet, hogy genetikai problémája van, amit eddig nem tudtak kiszűrni, de bármi is  gond, csak idekint tudnak neki segíteni. A baba egyelőre jól van odabent, de nem tudhatjuk, ez mikor változik meg, és ha bestresszel, nem elég közreműködő, akkor sokkal veszélyesebb helyzet tud kialakulni. 
A szülésbeindítással kapcsolatos aggodalmaimat is megpróbálták csökkenteni azzal, hogy a helyzetemben már nem zselét helyeznek fel, hisz a magzatvíz már elfolyt, hanem tulajdonképpen csak oxitocint szeretnének adni, ami sokkal jobban kontrollálható, mint a zselé, hisz adagolni tudják a mennyiségét, akár menet közben is. 

Mit ne mondjak: az előadás igazán meggyőző volt és sikerült megfelelően rám ijeszteniük, mert már én is aggódtam, hogy miért pici a baba... A terhességi hormonjaim megfelelően működtek bennem és persze el is pityeregtem magam, ekkor pedig igyekeztek egy kicsit megnyugtatni, hogy nehogy most meg én stresszeljek be :)
Megint jött a szülésznő és a vajúdáshoz felajánlott egy nagyobb szobát, amit én viccesen le is reagáltam azzal, hogy "már kérni akartam" :)
Miután átpakoltunk és átöltöztem, infúzió formájában el kezdtem kapni az oxitocin cseppeket, a lehető legalacsonyabb mennyiségben, plusz egy kis antibiotikumot, mert már több, mint 24 órája elment a magzatvíz (ehhez is beleegyezést kértek, de meggyőzniük már nem kellett). 

A történtek innen már felgyorsultak. Ahogy az oxitocin elkezdett áramlani a vérembe, a szülési fájások gombnyomásszerűen átváltottak 3 percesekre és erősebbekre. Meg is állapították, hogy csak egy kis lökésre volt szüksége a testemnek :)
Egy óra múlva úgy éreztem, hogy eljött a pillanat, szerintem nekem nemsoká nyomnom kell. Az egyik szülésznő, Jenny megvizsgált (itt már ketten voltak jelen + a férjem) és megállapította, hogy kb. 9,5 cm-re vagyok megnyílva. Körülbelül a negyedik nyomásra a baba feje megindult és megállt a "kijáratnál". Köpni-nyelni nem tudtam, csak összeszorítottam a számat, mert tudtam, a következő nyomással a baba feje kint lesz. A két szülésznő a lábam két oldalán állt és hagyták, hogy minden úgy történjen, ahogy nekem jó. Jenny annyi instrukciót adott, hogy a következő nyomást lassítsam le, főleg, ha ő mondja, mert tudja, hogy ki tudom nyomni a babát egyszerre, de ne tegyem. Nem kellett nekem kétszer mondani, most sem akartam varratokat, így csak koncentráltam. A következő nyomás lassan történt - és hopp, Sophie feje kint volt :) Ekkor, bár tudtam a választ, a saját magam megnyugtatására rákérdeztem, hogy "ugye a vállai már nem fájnak annyira? ugye azokat könnyebb kinyomni?" :) 
A következő nyomásra várni kellett. Vártunk, vártunk és vártunk. Nagyon hosszúnak tűnt a várakozás az előzőekhez képest, kezdtünk is egy kicsit türelmetlenek lenni :) Az egyik szülésznő egy kicsit megtapogatta a hasamat, épp csak annyira, hogy a babának jelezze: "ez a feled még bent van" :) Én megkérdeztem, hogy beszélhetek-e egy kicsit a picihez, és magyarul mondtam is neki: "gyere ki a mamihoz, már csak egy picit kell jönnöd és már meg is születsz, itt lehetsz a mamival" - mire éreztem, hogy a baba elkezdett mozogni, mint aki kúszik kifele és pár másodpercre rá jött a nyomás-érzés is:
délelőtt 11:25-kor, 25 perc nyomás után Sophie Zita megszületett :)

Egyből a mellkasomra fektették, a büszke apa pedig már ott vágta el a köldökzsinórt. 
Míg én a babával ismerkedtem, kijött a placenta is, amit egyből megvizsgáltak és rendben lévőnek találtak. 
Varratokra most sem volt szükség, úgyhogy elmondhatom, hogy az oxitocinon kívül semmi mást nem kaptam, még fájdalomcsillapítókat sem.
Sophie szépen szopizni kezdett (nem úgy, mint Zsebi, aki egy órán keresztül inkább a világgal ismerkedett, de esze ágában sem volt szopizni - bár először még sírni sem). 
A súlyának és a hosszának a megmérésére már a szopi után került sor: Sophie 2210 grammal és 47 cm-rel született. Bebugyolálták és visszaadták szopizni, amit ő egy órán keresztül lelkesen meg is tett. Ekkor megmérték a hőmérsékletét és vércukorszintjét - mindkettő csökkent, így amíg én lezuhanyoztam, Sophie átkerült a nursery-be (ezt minek hívják magyarul?), hogy felmelegítsék. 
Férjem már úgy jött vissza, hogy jöjjek gyorsan, mert tápszert adnának a babának. Egy szülésznő is kísérte, aki mindjárt el is magyarázta, hogy a vércukorszint nagyon alacsony, ezért rögtön adni kell neki táplálékot, ami biztosan a pocakjába jut - hiába szopott hosszan, az nem volt elég neki. Úgyhogy gyorsan felöltöztem és mentem, hogy egy kis lefejt anyatejet kapjon Sophie. 

A következő 2 napban 3 óránként nézték a vércukorszintjét (kivéve éjszaka) és rendszeresen kellett fejnem is, hogy a szokásos szopin kívül egy kis lefejt tejet is kapjon. Vasárnap délután mértek először jó értéket, majd a következő is jó lett, onnantól már nem nézték a vércukorszintjét, de tartani kellett ezt a fajta etetést. 
A kórházból hétfő délben jöhettünk el. 

Összességében:
továbbra is nagyon jó véleménnyel vagyok az ausztrál rendszerről. 
Érdekes volt látni a két kórház (ahol előzőleg szültem és a manly-i) közötti különbséget, ami talán annak is betudható, hogy most a második gyermekemet szültem. Az első esetében egy szülésznő volt bent és végigasszisztált, a mostani esetben a két szülésznő csak hagyta, hogy mindent a saját ütememben csináljak. Szinte csak arra vártak ugrásra készen, hogy a baba kibújjon :)

Nagyon tetszik, hogy a babát nem mosták meg, hanem rajtahagyták a magzatmázat, pedig Sophie koránt sem volt olyan tiszta, mint Zsebi. 

A popsi törléshez nem volt vegyszerrel átitatott kendő és egyéb krém, helyette csak vattapamacsok és víz - ennyi bőségesen elegendő és véleményem szerint a legjobb a babának. Pelenkát is kaptunk, Huggiest - szegénykémre a legkisebb is akkora, mintha anyám bugyogóját adtam volna rá :)

Az újszülöttek a mamájukkal egy szobában vannak, nekem még amiatt sem szóltak, hogy a második éjszaka velem aludt egy ágyban. Ez azért is lényeges, mert egyébként az osztályon több helyen ki volt plakátolva, hogy a bölcsőhalál miatt nem ajánlott az együttalvás, illetve a babát csak a hátán ajánlott altatni.

Mi, anyukák is megkaptunk mindent, amire szükségünk lehet, így például az egészségügyi betétet, korlátlan mennyiségben. Reggeli, ebéd, vacsora biztosítva volt és nem akarok nagyon kritikus lenni, mert szerintem kórházi körülmények között elég jó minőségben (akkor is, ha nem paleo volt az étrend).


Íme, a szombati ebéd.
Csirkemell szósszal, kukorica, krumplipüré, spenót

Fehér kenyér, margarin, almalé, csoki mousse

Vasárnapi ebéd

Bárány szósszal, burgonya, sütőtök, zöldborsó

Almás pite vanília öntettel (nagyításban biztos olvashatók a hozzávalók is)
Reggelire több féle kukoricapehely, müzli, lekvár, joghurt közül lehetett választani. Emellett volt még méz, vaj és margarin, több fajta kenyér (fehér, teljeskiőrlésű, mazsolás és "angol muffin"), gyümölcsök, gyümölcslevek, több fajta tej.
Az ebéd és a vacsora elméletileg választás eredménye, de mivel ilyen rövid ideig voltam bent, lemaradtam a határidőkről és azt kaptam, ami jutott. A fehér kenyér helyett is lehetett választani teljes kiőrlésűt és a margarin helyett is a vajat. 
Az étkezések között a szülészet étkezőjében egész nap biztosítva volt a korlátlan tea és kávé fogyasztás, volt kikészítve keksz, a hűtőben pedig tej.

Sajnos, vízben most sem tudtam szülni, a folyamatos monitorozás miatt, de talán majd a harmadik gyereknél ;)


Kritikai észrevételem: 

Ahogy egy korábbi bejegyzésemben említettem, továbbra is úgy gondolom, hogy a terhesgondozás hátránya, hogy mindig más szülésznővel találkozol. Esetemben elsikkadt az az információ, hogy az első trimeszterben történt vérzés milyen hatással lehet a baba fejlődésére, kifejezetten az utolsó hónapban. Nem hiányolom az orvosok gyakoribb jelenlétét, de sokat segítene, ha mindig ugyanaz a szülésznő foglalkozna veled. Ha mindig máshoz kerülsz, a szülésznő nem fogja végignézni a teljes előzményedet, max. az előző heti adatokat, míg ha ugyanannál vagy, ő emlékezni fog a korábban történtekre.

Ételekkel kapcsolatban: ugyan mikor jön el az az idő, amikor legalább a kórházi ételekben nem találkozunk ételszínezékekkel, tartósítószerekkel és egyéb adalékanyagokkal? A cukorról már nem is beszélve...

13 megjegyzés:

NyJudit írta...

Ez a "most nem érek rá szülni, mert még egy csomó dolgom van a hétvégén" annyira tipikus :)) velem is így volt, aztán persze elmaradt az adventi díszítés arra az évre :)) meg az "épp újítjuk fel a hálót" soron is mosolyogtam.... tombolt a fészekrakó ösztön rendesen! :D
Ismét nagyon jó volt olvasni a szüléstörténetedet. Amikor azt írtad, hogy elkezdtél a picurhoz beszélni és ő megmozdult, hát ott elsírtam magam, be kell valljam...:)
Nagyon sok egészséget, boldogságot kívánok az egész családodnak és persze most külön adag jár Sophienak! :)

Hella írta...

Összességében akkor minden rendben zajlott. Ez a lényeg és az, hogy jól vagytok.

A kád meg jöhet a 3-diknál. :)))

golyóstoll írta...

Huhh, elolvastam, a végén pedig úgy éreztem magam, mint aki túl van a szülésen, és fellélegezhet! Nem vettem észre, hogy végig, mind a két kezem ökölbe volt szorítva :)
Azért rá tudják hozni az emberre a frászt....
De végül, minden rendben van, és ez a lényeg. Nagyon jó kis leírás, szemléletes, és - ahogy írtam is - teljesen bele tudtam élni magam :)
Gratulálok!
Azt üzenem Zitának, hogy mostmár gyarapodgasson, mert hogy fogja tolni Zsebi talicskáját??? :)

golyóstoll írta...

jesszum... golyóstoll=Bóka Gabriella

múltkor valamit mókoltam, és ezt a nicket írtam be, de aztán hagytam az egészet a csudába. most csinálhatom vissza valahogy, de fogalmam sincs hogyan kell.
szóval valameddig golyóstollként látsz :S elnézést.

Bóka Gabriella írta...

próba

Timi Jakab írta...

Hááát ez nagyon izgis volt!:-) Az én iker felem a fiú pont ugyanennyi volt kilóra is és hosszra is.:-) Aztán csak megnőtt! Igaz nem egy vasgyúró de én nem adtam nekik semmit( mármint tápszert) csak anya tejet, aztán meg rendes kaját! Üdv.:Timi

Csaszarok írta...

Jó, hogy ilyen részletesen leirtad, mert 15 év múlva már nem fogsz rá emlékezni. Pedig azt gondolnánk, hogy ez egy felejthetettlen emlék. Csak idővel a részletek homályba vesznek, sajna. Tapasztalatból tudom, hogy a gyerekeket nagyon érdekli, hogy hogyan születtek.
Én is megkönnyeztem azt a részt, amikor beszéltél a babádhoz. Nagyon megható volt.

Mégegyszer nagyon sok örömet és boldgoságot kivánok.
Remélem még sok ilyen szép történetet olvsahatok a blogodon.

Tünde

Édes és Keserű írta...

Akkor most ön is bevallom, hogy pityeregtem amikor olvastam a történetet. Örülök, hogy minden a legnagyobb rendben van már :)

Zsebi, hogy fogadja a kishugát? :)

Alexandra írta...

@Judit:
Nem bántam volna, ha még egy hetet bent marad, de azért azt sem, hogy végre megszületett :)
Igen, a fészekrakás ösztön már hónapok óta dúlt bennem :)))

@Hella:
Nagyon örülök, hogy végül természetesen indult be a szülés és nem kellett meggyőzniük...

@Gabi:
5-6 naposan már vissza is nyerte a születési súlyát, úgyhogy igyekszik :)

@Timi:
Nincs is jobb az anyatejnél :)

@Tünde:
Remélem, a blog még akkor is olvasható lesz, amikor már a születésük történetét kell elmondanom esti mese helyett :)

@Veronika:
Eddig még (lekopogjam) meglepően jól! Úgy kell visszafogni, nehogy felvegye Sophie-t, sőt, Sophie-t kell megvédenem Zsebi szeretetétől :) Már most nagyon figyelmes, óvó báty :)

Mackómama írta...

uhhh, végigpityeregtem...
egy-két dolgot nem értek:
miért akarták megindítani a szülést, amikor már megindult azzal,hogy elment a magzatvíz? Mo-n azonnal rásegítettek volna oxitocinnal, mert itt előírás, hogy 24 órán belül kint kell lennie a babának.
Ma már itt is hagynak természetesen szülni, én klinikán szültem és az orvosom mindent rám bízott, mind3 alkalommal. :-)
Az oxitocinnal nekem is jó tapasztalataim vannak, azt gondolom, nem kell feltétlenül szenvedni, ha nem muszáj.

A legfontosabb: örülj neki, hogy nem paráztattak 6 hónapig, itthon szokás ez, nekem az utolsó terhességemet meg akarták szakítani, mert szerintük nem maradt volna életben a baba és soha nem lett volna egészséges. Ehhez képest most 2,5 éves, kiemelkedő intellektusú (oké, bocsi én egy elfogult anya vagyok :-)) és TELJESEN EGÉSZSÉGES!!!

A kajáról: Mo-n nem kapsz ennyi zöldséget a kórházban,sőt mennyiségre sem... a legdurvább, amikor egy kismama két maroknyi túrós (de inkább tejfölös) tésztát kap ebédre. Kb. 30 percig üti el az étvágyát.

Alexandra írta...

@Mackómama:

A "beindítás" szó természetesen nem jó, ez az én rossz fordításom. Akár beindításról, akár "rásegítésről" van szó, az angolban az "induce" szót használják. Én nem vagyok azzal tisztában, hogy magyarul ezt hogy kell kifejezni.
Itt, mondhatni, semmi sem kötelező, így az oxitocin sem. Mindenhez kell a hozzájárulásod, amit komolyan vesznek. A szülésfelkészítő tanfolyamon annak idején, amit egyébként a kórház szervezett, nagyon részletes tájékoztatást kaptunk az oxitocinról is - a hátrányaival együtt. Az a doktornő is elmondta, akivel én beszéltem, hogy vannak, akik rosszul reagálnak rá.

Annak valóban örülök, hogy nem paráztattak. Épp csak a szülésznő sem csodálkozott volna, ha ismeri az előzményeket...
A múltkori várandósság során bevallom, szerencsém volt, hogy mindig ugyanaz a szülésznő látott. Sokkal közvetlenebbek voltak a vizsgálatok.

Milyen jó, hogy a 3. terhességednél a sarkadra álltál!
Én is sokkal öntudatosabb voltam most, mint az első alkalommal, de ez valószínűleg törvényszerű :)

Igen, gondoltam, hogy otthon nem ilyen a kórházi kaja. Itt mindig volt zöldség a tányéron, vacsorára is, és a hús is szép nagy szelet volt.

Mónika írta...

Kedves Sophie,Zita! Isten hozott a való világban:)Kívánjuk, hogy anyának/apának és Zsebinek is hozz nagyon sok boldogságot az életben és Neked is csodálatos kis életben legyen részed:) Puszil innen a távolból Monca és Bence.

Szájmon írta...

Először is gratula a picurhoz!
Amikor Barnabás született, akkor már súgtak páran, hogy mi az ábra a váltott midwife-okkal. Iszonyatos pénzbe került (lsd. Millió dolláros Baby...;-) ), de private patient-ként egy orvossal boldogultunk és utólag nem bántuk meg.