2011. február 21., hétfő

Szeretet első látásra?

Amikor még nincs gyerekünk, akkor sokat halljuk, olvassuk, hogy milyen az, amikor már van. Hogy micsoda boldogság, mekkora szeretet, végtelen aggódás, óriási felelősség. 
Hogy is állunk ezzel a szeretettel? Valóban első látásra történik?

Mindkét gyermekemet fájdalomcsillapítók nélkül, természetesen szültem, tehát tudatában voltam minden másodpercnek, ami velem történt.
Várandósan boldogan készültem a szülés utáni időszakra. Időnként beszéltem a babámhoz, máskor csak a hasamra tettem a kezemet és simogattam, miközben próbáltam elképzelni a leendő ugrabugráló gyerkőcöt. Vajon milyen lesz? Milyen lesz az arca? A haja? Milyen színű lesz a szeme? Kire fog hasonlítani? Vajon szép lesz? 
Nézegettem az UH képeket és próbáltam "látni" az arcát, mintha a tudatomba akartam volna vésni, hogy a születéskor már ismerős legyen.
De nem, ez nem sikerült.
Amikor a gyermekeim megszülettek, mindkétszer ugyanaz játszódott le bennem:
Szóval Te vagy az! Hát így nézel ki! Olyan nagyon idegen vagy - mégis annyira ismerős... Te voltál bent a hasamban, Te rugdostál...

Próbáltam megfejteni a kis arcot, ráakadni valami ismerős vonásra, de ez nem sikerült. 
Túl voltam a szülésen és valami euforikus öröm volt bennem, ott volt a kisbabám az ölemben, akire hosszú hónapok óta vártam, aki bennem volt, a részem volt - de ez még nem A szeretet. Nem AZ  fajta szeretet, ami kétségtelenül érez az ember, mert előbb-utóbb eljön (eljött).

Megszületik a kisbaba, és a tudatodban zakatol, hogy ő a tiéd. Már aggódsz érte, már félted, már vele együtt érzel. Nem akarod, hogy sírjon, hogy fázzon, átöleled, simogatod, de még csak tanulod a szeretetet.
Amikor mások megcsodálják és azt mondják "milyen szép baba", te büszke vagy és örülsz, de jobban megnézed: vajon tényleg szép baba? Mitől szép? Mitől más, mint a többi? Hisz minden baba szép, nem?
Amikor alkalmad van rá, megnézed mások babáját és összehasonlítod a sajátodéval. Vajon ő is szép?

Telnek-múlnak az órák, elalszol és felébredsz, egyre többször veszed kézbe a csöppséget, mire érzed: igen, ismerős ez az arc, ezek a szemek, a pici orr, a pici kezek, a vékony kis lábak, a kis törékeny test, és igen, végre érzed, hogy ott van A szeretet.
Hogy ez a pici emberke tényleg a tied.



Ti hogyan éltétek át mindezt? Egyből éreztétek a szeretetet?

7 megjegyzés:

Csaszarok írta...

Roppant erdekes a keredes, mert ezen en meg soha nem gondolkoztam el, hogy valojaban mikor jott el a szeretet. Azt hiszem, hogy az elso perctol szerettem oket, mikor kiderult, hogy vannak es most sem szunt meg. De azt hiszem az elso szoptataskor ereztem az euforiat es csodaltam a fiamat, majd a lanyomat.
A kerdesre nem tudok egyertelmu valaszt adni, de azt hiszem a ket merfoldko, amikor kiderult, hogy ott vannak es, amikor szoptattam. Persze a szuletesuk pillanata is szuper volt, de az nalam inkabb megkonnyebbules volt, hogy itt vannak egeszsegesen es minden rendben.

Tunde

Kitti :) írta...

nagyon szép, amit írtál...teljesen meghatódtam itt ;-)

Nálam is ott volt az alap szeretet, amikor megtudtam, hogy egy kicsi élet lakik bennem, aztán ez erősödött, mikor először odatették és tényleg CSALÁD lettünk, mi hárman...aztán ez is fokozódott, ahogy Tünde írja, a szoptatás csodája, ahogy elaludt rajtam, ahogy odabújt a kendőbe. fura, mert leges legerősebben az a tudat, hogy mennyire szeretem, kötődök, ragaszkodok hozzá, mennyire mindenem az övé most 2 hete éreztem. Farsangra mentünk a dalodába, pillangós ruhába öltözött és kis fejdíszt készítettünk lepkével, amit napok óta a polcon tartunk és mutatta mindenkienk, h ő pillangó lesz a farsangon! időbe odaértünk, ám vettem volna ki a babakocsi aljából a díszt, de útközben kifújta a szél...mint aki elvesztette az eszét, egy más dimenzióba kerültem és azt a hihetetlen szeretetet a lányom iránt, a tiszta kis szemei, ahogy nézett, h hová lett?, azt, hogy nem akarok csalódást okozni, sosem éreztem még! 10 perc volt a kezdésig, kb. 2 km-es út volt kicsi járatokon vissza hazáig...lehetetlennek tűnt, de mégis rohantam...félúton egy csak köszönőviszonyban lévő szomszéddal találkoztam, akinek a hátán a gyerek és egy biciklit tolt. gyorsan leszólítottam: "tudom, h őrültnek tűnök, de elvihetem a bicajod és vigyáznál a gyerekemre?"... hajtottam, hajtottam, közben a pocakban a 2.gyerekem, folytak a könnyeim és már majdnem hazaértem, sehol nem találtam, mikor egyszer csak a nagy szélben mégis ott nyugodott a fa tövében a kis pillangó!mikor visszaértem, a lányom arcán az az öröm, azt hiszem örökre bevésődött...utána vissza a dalodába rohanás, csúszott 20 percet, így nem késtünk és boldogan énekelt, táncolt a lányom, mint egy igazi kis pillangó...én meg csak néztem soha nem érzett teljességgel a felhő díszben, láng vörösen a biciklis kaland után :)...

cserukka írta...

Én mind a kettőnél végtelenül boldog voltam, amikor megtudtam, hogy jönnek és egyáltalán nem vártam, hogy kibújjanak. Imádtam pocakos lenni (az utolsó 2 hetet leszámítva). Mindenmentes természetes szülés, utána hatalmas megkönnyebbülés. Nekem nem volt könnyes eufória, minden olyan egyszerűen természetes volt. A Nagytól szinte féltem: mit kezdek vele? Én, aki a legszétszórtabb ember a Földön? Persze ez hamar elmúlt, ment minden szépen. Közel 2 évig ha ő is a közelben volt én csak őt néztem.
A Kicsinél pedig teljes meghasonlás volt, mert még szülés közben is csak azt éreztem, hogy dehát az én gyerekem most messze van, a nagyszülőknél. Néztem, ahogy megszületik a placenta is, utána eszméltem, hogy aki sír, az az én lányom. (Lányom? Dehát nekem fiam van!) 3 nap a kórházban a csöppséggel és utána furcsa volt, hogy van egy Nagyobb is. Pár hétig kóvályogtam ebben a káoszban, majd egy este csak ketten voltunk, Kicsi és én. Csendes fények, betettem azt a zenét, amit együtt hallgattunk, amíg odabent volt és elbőgtem magam. Azóta imádom amennyire csak lehet.

B. Gabi írta...

Kitti, amit írtál, nagyon tetszik, elképzeltem, olyan mint egy novella :)
Alexandra: hát nem tudom. Mindig szerettem a Fiamat, akkor is amikor a hasamban volt, és most is, mikor azt nézzük, hogy már kicsi rá a 41-es cipő.
Nagyon furcsát fogok írni, de remélem senki sem érti félre.
Egyszer megkérdezte tőlem a Gyerek apja, hogy szerintem mi a szerelem. Elkezdtem megfogalmazni, és mire a végére értem, rájöttem, hogy igazi szerelmet (a szó legnemesebb értelmében, és tessék most a testiséget teljesen kizárni) csakis a gyermekünk iránt érezhetünk. Ugyanis a szerelmet a következőképpen határoztam meg: TELJES felelősségvállalás a másikért, HOLTIG tartó szoros kapocs, MINDEN HIBA elfogadása, MINDIG nyitott ajtók felé, ÖRÖK AGGÓDÁS érte, szeretni benne azt is ami büdös, ami rossz, ami idegesítő, SOHA el nem hagyni, érezni a LELKI összetartozást MINDIG. nos ezt nem garantálhatjuk senki más iránt, csak a gyerekünk iránt. szerintem. lehet gondolkodni, hogy szülők, férjek, feleségek, barátok, de nem. azok módosulhatnak, nem is ilyen jellegűek, némely pontban megakadnak. de ezek így, ÖRÖKKÉ csakis a gyermekünkkel szemben maradnak meg örökre. ez a szerelem.
míg bennem van, nem tudom. amint kibújik, sejtem, de az első pillanatban, ahogy a kezemben nyugszik meg, és a testem által adott tejből táplálkozik, akkor tudom, hogy mi ez. szóval akkor. :)
(persze nem járok a föld felett 2 méterrel, mert kamaszodik, és feszt hülyeséget csinál, amiért lecseszem, de ezt Ő úgysem olvassa:))

Alexandra írta...

De jókat írtatok! Már ezért érdemes volt feltenni ezt a posztot :)

@Tünde:
Csatlakozom hozzád: amikor megtudtam, hogy babát várok, már szerettem őket. Csak az más volt, mert nem ismertem őket. A várandósságaim végén ezért is voltam már nagyon türelmetlen, mert szerettem volna megismerni őket.

@Kitti:
Ez egy nagyon jó történet, annyira előttem van! És meghatódtam a végére :)

Alexandra írta...

@Anyukka:
Ezt az érzést is ismerem :)
A kórházban a fájások alatt folyamatosan arra gondoltam, hogy vajon mi lehet az én drága kisfiammal, vajon hogy fog elaludni nélkülem, vajon fog-e elkeseredetten sírni.
Aztán amikor bejött és meglátott a folyosó végén, az arcára széles mosoly ült, szemei felragyogtak és tárt karokkal repült felém, hogy "mama" :))) Annyira boldog voltam ettől :)
De azért jó volt, hogy a kórházban volt egy kis időm összeszokni a pici lánnyal :)
Most pedig nagyon sokat hordozom Sophie-t, hogy legalább ennyi figyelmet kapjon tőlem, különben Zsebi mindet elvonná.

Alexandra írta...

@Gabi:
Teljesen igazad van!
Ez egy nagyon mély érzés, amit a gyermekeink iránt érzünk.