Ilyen volt a boldog húsvétunk reggele

Gyerekekkel minden ünnep szépnek tűnik, de most, amikor Zsebi már elég nagy ahhoz, hogy átérezze a nap különleges voltát, még szebb.


Húsvét reggelén Zsebi már 6-kor kukorékolt, hogy ő éhes. A nap még ki sem bújt óceán-paplanjából, épp csak deresedett az ég alja, én meg roppant álmos voltam. Szó sem lehet róla, hogy ilyen korán felkeljek! - gondoltam, majd hoztam neki egy aszalt gyümölcsrudat, hogy elűzzem az éhségét és visszbújtam a jó meleg ágyba. 
Kicsit később - néhány percnek tűnt csupán, nem egy órának - arra ébredtem, hogy valaki csipkedi az orromat: Sophie próbálta magára vonni a figyelmemet, hangot adva elégedetlenségének, hogy most már igazán reggel van. Morcosan a másik oldalamra fordultam és visszaaludtam. 


Mire ismételten felébredtem, már teljesen egyedül voltam a szobában. Tányérok és evőeszközök zaja, valamint a gyerekek és az apjuk hangja szűrődött be a teraszról. Ránéztem az órára: 3/4 8 volt. Kipattantam az ágyból, kiosontam a fürdőszobába, rendbeszedtem magam és felöltöztem. Férjem észrevette, hogy felkeltem, de jeleztem neki, hogy ne szóljon a gyerekeknek. Megfogtam a kocsikulcsot és kilopóztam a házból.
A vasalnivalót már az előző nap beraktam a csomagtartóba (ja, találtam egy hölgyet, aki nem csak hogy jó áron vasal ki egy egész kosárnyit, de még közel is van és gyors), így csak bepattantam az autóba és nyomás. 
Útközben megláttam egy gyerek napozószéket, aminek majdnem ikertestvérét két napja már összeszedtem (lomtalanítás van, kérem), így azt is felszedtem.

 Az új szerzemény

A pár nappal korábban szerzett, már lefestve

Nagyon kellemes napsütötte reggelen a majdnem üres utakon vezetni, egész feldobott.


Hazatérve az üres ház fogadott: mindenki a baromfikat etette a kertben.
Felraktam 4 tojást főni, előszedtem két kis kosarat, bele a nyuszikat, a két nagy, házilag készített, mazsolával csörgő csokitojásokat (korábban becsomagoltam őket), illetve az üreges csokinyuszikat, melyeket anyósom hozott. Épp elkészültem, amikor apró léptek zaját és Zsebi csicsergő hangját hallottam közeledni.
A kosarakkal a kezemben kilopóztam a bejárati ajtón és a házat megkerülve a terasz fele mentem. 
A hinta már elárvultan lengett, Sophie pedig az utolsó lépcsőfokokat mászta a teraszkapuhoz. Férjem meglátta, ahogy Rózsaszín Párducként, lábujjhegyen, nyakamat behúzva közeledem és gyorsan felterelte a kis csibénket.
- Hol a mami? - hallom Zsebi hangját.
- Még alszik. - jön a válasz fentről.
Lesuhanok a kertbe, izgulva, nehogy valamelyik gyerek túl közel jöjjön az üveg ballusztrádhoz és meglásson.
Hova rejtsem, hova rejtsem? - nézek körül, majd az egyik kosár a buja mezei mimóza mellé kerül, a másik a homokozóba, a banánfa takarásába.
Visszaszökellek a házba, halkan beteszem  magam mögött az ajtót, be a konyhába, 3, 2, 1, bip - és már nyomom is le a konyhai stoppert, mert lejárt a tojásfőzésre beállított 10 perc. Leöblítem hideg vízzel, filccel arcokat rajzolok a tojásokra és mint aki jól végezte dolgát, ártatlan arccal kilépek a teraszra.

- Jó reggelt! Nézzétek mit találtam! - teszem le a tojásos tálcát a kezemből. - Ezt biztosan a nyuszi hozta. Szerintem menjünk le a kertbe, hátha hozott nektek is ajándékot.
Mindezt persze megismétlem angolul is, hogy férjem is értse, miről van szó. 
Indulunk lefelé, Zsebi kérdezget:
- Ajándékot? Milyen ajándékot?
- Megkeressük, hogy a nyuszi hozott-e ajándékot. Kosárban. Csokitojást, csokinyuszit, ilyesmit. Kosárban szokta hozni őket, egyet neked, egyet Sophie-nak. Keressük meg őket, hova rejtette őket.
Már lent is vagyunk, Zsebi pedig keresgél:
- Nyuuuusziiii! Merre vaaaaagy? Gyere elő! Hoztál ajándékot? - szólongatja, s ezzel széles mosolyt csalt az arcunkra. 
- Nyusziiiii! Hol vagy? Ne bújj el el, gyere elő! - mondja és megy előre.
Elhalad a mimóza mellett, de már meg is látja a Sophie-nak szánt kosarat a homokozóban.
- Itt van! - szalad oda nevetve.
Sophie is észreveszi, ő csak megáll a homokozó mellett és Flinston Enikő módján csak mondja, mondja, magyarázza a magáét. 
- Szerintem az a Sophie-é - mondom -, keressük meg a tiédet is.
Zsebi egy pillanatra elszontyolodik, vizsgálgatja a kosár tartalmát, de már néz is körül, hol rejtőzhet az ő ajándéka.
Párom közben visszafordul a fényképezőgépért, én meg abban bízom, hamarabb visszajön, mint hogy Zsebi megtalálja a kosarát.
A homokozótól visszafordulva azonban könnyű észrevenni a kék kockás nyuszit és Zsebi széles vigyorral az arcán rohan a kincs felé.
- Itt van! - ugrál örömében.
A fényképezőgép az első pillanatokról lemaradt, de a csokitojás bontogatásáról már nem. Nehéz meggyőzni őket, hogy csak odafent egyék meg őket :)
Zsebi boldogan cipeli minkét kosarat, miközben Sophie az ölemből követeli a maga jussát.

A teraszra visszatérve először a főtt tojásokat bontjuk ki, miután mindenki kiválasztott egyet és saját maga küzdhetett meg a kibontásukkal. Nem kell visszafognunk őket...

Férjem követi a családi hagyományokat, az egyik tojást négy felé vágja, ezzel jelképezve a családtagokat. 
- Mennyivel nehezebb lesz öt felé vágni! - jut eszembe.
- Ez a tiéd, ez a tiéd. - osztja szét Steve a gerezdeket - A tojás az együvé tartozás szimbóluma és a gerezdek a tojás része, ahogy mindannyian a család része vagyunk. Reméljük, hogy együtt leszünk egy év múlva is, sőt mi több, az elkövetkezendő 50 évben.
Ünnepélyesen megesszük a tojásokat, Zsebi hangos nyamm-nyammozása közben.

Alig fejezik be, már nyúlnak a csokitojásért. 
- Nézd csak! Ha megrázod, csörög a tojás. Vajon mi van benne? - mondom Zsebinek. 
Férjemnek persze fényképeznie kell, hogy a blogomon is megosszthassam a remekművemet.
A csokitojásoknak kihozok egy tálat, hogy abba bontsák ki, de jaj, majdnem késő! a mazsola egy része a földön köt ki. 
Nyam-nyam.

Azt hiszem, a gyermekeim imádják a csokoládét. 
De legalább az étcsokit. 


Ilyen volt a boldog húsvétunk reggele.